09.13.

Ez a mondat nagyon jól leírja az elmúlt két napomat... Akkor nem is írok mást...

:) :)

Na jó, de mégis. :)
Szepteber 11-én 12:55 perckor felszállt a gépem a bécsi repülőtérről, és négy órakor landoltunk Madridban. Mielőtt felszállt a gép, azt hittem, hogy milyen bátor kislány vagyok, és egy kis repülés nem árt senkinek... csak mikor elkezdtünk felszállni, és a házak egyre kisebbek lettek, és az Alpok is csak pár centisnek tűnt, igen csak kapaszkodtam az ülésbe. Nem mintha számított volna valamit... :) De gyönyörű volt fentről a kilátás. Csináltam pár képet. Azért nem semmi, hogy az ember, akit onnan föntről mégcsak nem is látni, egyáltalán, felvisz több ezer méter magasba egy hatalmas gépet, amin még kb 120-an vannak. És aztán vissza is viszi a földre... Szóval "micsoda az ember, hogy gondod van rá, Uram..."

Tehát négy órakor érkeztem meg Madridba, és 17:12-kor indult a vonatom Salamancába. Egy percet sem vesztegettem el, rögtön megtaláltam a metrót, arra kb 2 másodpercet vártam, mindent megtettem, úgy közlekedtem, mint aki ezer éve ott rohangál föl le (volt nálam egy bőrönd, amibe én is belefértem volna, egy hátizság a hátamon, meg a hegedűm a vállamon...), szóval versenyt futottam az idővel, de a vonatot sajna lekéstem. Volt kb két és fél órám a következőig. Így hát betettem a csomagjaimat a csomagmegőrzőbe (ez kb negyed órát vett igénybe, mert a pasi, aki mindezt lebonyolította, még élvezte is, hogy nem tudom, hogy működnek azok a kódos szekrények...). Aztán sétáltam egyet ott a környéken, és csináltam pár képet. Este fél 11 re értem a szállásra, nagyon fáradt voltam, de mindenki nagyon segítőkész, és kedves volt, akitől segítséget kértem. Nagyon nyitottak itt az emberek, és bárki szóba elegyedik veled, és mosolyogva útba igazít. Ez egyfajta biztonságérzetet is ad az embernek.

Mondanom sem kell, hogy a szállásom nem volt első osztályú, így hát igyekeztem minél hamarabb albit keresni magamnak. Másnap reggel úgy indultam el a szállásról, hogy lesz, ami lesz, majd alakul a napom... Hát így is volt. :)
Bementem az egyetemre lejelentkezni, hogy megérkeztem, aztán gondoltam netelek egyet...
Először még el kell mondanom, hogy még otthonról felkerestem az itteni egyházat, és megkaptam két leányzónak a címét. Az egyik írt nekem levelet (Jo Wilsonnak hívják), köszöntött, hogy megérkeztem Salamancába, és megadta a számát. Felhívtam, megbeszéltünk egy találkozót, meghívott egy italra, segített albérletet keresni, meg is nézett velem egyet, meghívott ebédelni a lakására, ide adta a telfonját, hogy arról hívogassam az albérleteket, mert nekem a magyar telefonomról sokba került volna. Aztán ki is vettem az egyik albit (töltöttem fel képeket róla), este pedig eljött értem a barátnőjével, akivel együtt lakik, és Laurának hívják, és elvittek az albiba a cuccaimmal együtt. Nagyon hálás vagyok nekik!!! Ja, és Laura meghívott ebédre vasárnapra... Nagyon kedvesek, tényleg... :) Jól esik, és így nem érzem magam egyedül egyáltalán, meg a lakótársaim is rendesek egyelőre... ;) Annak örülök, hogy mindannyian spanyolok, és nem erasmusosok. :)

Ma (szombaton) bevásároltam végre, sütöttem húst, krumplival, és jóllaktam. :)

"Micsoda az ember, hogy gondod van rá, Uram..."